Az atlétikában a futószámok síkfutásból, gátfutásból állnak, de idetartozik a gyaloglás versenyszám is. A maraton futás és a gyalogló versenyek kivételével a futószámokat a stadionban rendezik.
A futópályák felülete a 50-es évekig salakos, földes volt, a fedett helyeken faborítást alkalmaztak. A szintetikus pályák a 60-as évektől terjedtek el, igaz 1956-ban Melbourne-ben a bemelegítő pályán már kipróbálták a műanyag borítást.
A szintetikus pályák alapjául szolgáló poliuretánt Otto Bayer kísérletezte ki 1937-ben. Az ipar más területein is használt rugalmas, gumiszerű anyagot az APS[2] először lóversenyeken tesztelte. A szabadtéri hasznossága akkor igazolódott, amikor a változó időjárási viszonyok mellett is kiváló tulajdonságokat mutatott. A '60-as években sorra fektették le a gumis anyagot Észak-Amerika számos egyetemének atlétikai pályájára. Az igazi nagy 'felfekvése' (fellépése) 1968-ban a mexikói olimpián volt.
Európában a német Rekortan GmbH készítette először műanyag-gumis futófelületet a müncheni olimpiára. Az ő technológiájuk kissé eltért az amerikai gyárak készítményeitől. Abban az időben Magyarországra a német borítás került be, és a magyar szóhasználatban ezért honosult meg az ilyen futópályákra a rekortán jelző.
Az amerikai APS a skótkocka mintázatú tartan nevű termékkel készíti a futófelületet.